Isten és Pokol

Webber – Elton – Bródy: Volt egyszer egy csapat

Andrew Lloyd Webber egyike a kevés musicalszerzőnek, akinek nevét meghallva egyként csillannak fel különböző generációkhoz tartozó szemek. Igaz, e név alighanem mást jelent azoknak, akik számára még a Jézus Krisztus Szupersztár idején vált egyfajta ikonná, mint azoknak, akik a Macskák magyarországi bemutatójakor barátkoztak meg vele, és akkor a Fantom kései hazai bemutatójának ifjú nézőiről még nem is beszéltünk. S ha a korai rockoperák rajongói nem tapsoltak is mindig az újabb musicaleknek, a szerző igényességéhez, tehetségéhez és persze sikeréhez sosem fért kétség.

A magas zenei színvonalat ennyire vonzó, populáris külsőbe csomagolni talán egyedül ő tudta, s többnyire szerencsésen választott librettistákat is, akiknek segítségével tartalmat (persze fogyasztható tartalmat) adhatott a zenei formának. Ám az utóbbi időben más, igénytelenebb divatok söpörtek végig az európai musicalszínpadokon, s mintha Webber ihlete is fogyatkozott volna. Ízlése megóvta attól, hogy az olcsóbb divatokat kövesse, de attól is, hogy más, vájtfülűbb nézők számára taposott utakat, összetettebben teátrális formákat igyekezzen kipróbálni; az iparcikként gyártott tinglitanglik éppoly rosszul állnának neki, mint ha Sondheimnek képzelné magát. Marad tehát a régi forma, amelyet a némileg fáradó ihlet, de biztos ízlés próbál tartalommal megtölteni. A Madách Színházban most viszonylag frissen, néhány évvel a londoni ősbemutató után színre vitt Volt egyszer egy csapat érzékletesen mutatja ezt az állapotot.

Az eredetileg Beautiful Game címen játszott darabot a Madách átdolgozásra kapta meg. Hogy mennyit köszönhet az eredmény a magyar alkotóknak, nem érdemes találgatni; a zene és a forma Webberé. E musicalben – Webber legnépszerűbb darabjaitól eltérően – jelentős szerephez jut a szöveg is; a számok azonban nem betét jellegűek, markáns zenedramaturgia működteti az alkotást. A dallamok nem akarnak mindenáron fülbemászóak lenni, nem pusztán néhány hangjegyből állnak, de a szerző napjaink másik, szintúgy kárhoztatható divatját sem követi: nem zsúfolja tele „csak azért is" alapon torokpróbáló, követhetetlen melódiájú számokkal a darabot. A zenei világ diszkréten idézi meg a hetvenes éveket, a vájtfülűbbek esetleg asszociálhatnak néhány korábbi Webber-motívumra is. Ami a szövegkönyvet illeti, a központi konfliktust a katolikus–protestáns (ha tetszik: ír–angol) háborúskodás jelenti, s minden, ami ehhez kapcsolódik: fanatizmus, gyűlölet, intolerancia (természetesen mindkét oldalról). A klisék hozzásegítenek ahhoz, hogy ne pusztán Észak-Írországra asszociáljunk (a szerzők a konkrét konfliktust többnyire amúgy is a jó szándékú kívülálló perspektívájából ábrázolják).

A szövegkönyv írója, Ben Elton több cselekményszálat, sorsszeletet is kibont, igaz, többségüket vázlatosan. A legteljesebb sors a főszereplőké: a focistának készülő, e nemben tehetséges, kompromisszumkész, mindenkihez barátként közeledő s ezen rajtavesztő, fogollyá, majd gyilkossá váló Johné és a hithű katolikus, szüzességét a nászéjszakáig őrző, az erőszakot gyűlölő, normális polgári életre vágyó Maryé. Mellettük erőteljes figura Thomas, Johnnak IRA-hoz csapódó barátja, akinek fanatizmusát a féltékenység is táplálja, s akinek igazi arcát csak a mű végén ismerjük meg. Valamivel vázlatosabb a másik szerelmespár: a makacs, öntudatosan sajátos erkölcsű, a vallási-nemzetiségi konfliktus iránt semmilyen érdeklődést nem mutató Christine és a protestáns volta miatt a nacionalisták célpontjává váló Frank, akik nem várják meg, hogy Romeo és Júlia sorsára jussanak – inkább emigrálnak Amerikába. Mögöttük éppen csak felskiccelt epizodisták: a kedves, simlis Daniel, a mókamester Göndör, aki elsőként válik az erőszak áldozatává, a bájos Bernadette, aki szerelmese elvesztése után magára marad, s O’Donell atya, az utcagyerekből futballistákat nevelő jóságosan szigorú pap. A szerkezet elég nyitott ahhoz, hogy érdekessé tegye a némiképp kiszámítható történetet, a gyűlölet és szeretet sematikus összecsapásáról általában sikerül áthelyezni a hangsúlyt az elvi meggyőződés és az azt felülíró emberi érzelem konfliktusára – de azért a szövegkönyv főként a közhelyek mentén mozog. Ami persze egyáltalán nem idegen a műfajtól, ám annak maradandó librettói képesek eljátszani a sémákkal, egyszerre láttatni komolyan és ironikusan a banalitásokat, s ki tudják kerülni azt a csapdát, hogy a tematikus közhelyeket verbális közhelyekkel adják vissza. A librettó Bródy János készítette magyar változatáról mindez a legnagyobb jóindulattal sem mondható el; ott is banális sorok hangzanak el, ahol azt a tárgy nem igényelné. (A „szívem nem lát más megoldást" típusú fordulatok a végső leszámolás előtt lehetnének persze ironikusak is, de ilyes szándék sehogyan sem olvasható ki belőlük.) Hogy az eredeti befejezés megváltoztatására miért volt szükség, azt pedig sehogyan sem értem: John halála nem logikus, s dramaturgiailag sem szükségszerű. Az eredeti megoldással (rejtélyes eltűnés) összevetve leginkább a lekerekítés igénye olvasható ki belőle – igaz, így is frappírozóbb, mint a külföldi felújításra szánt állítólagos hepiend.

A Madách Színházban bemutatott, Szirtes Tamás által rendezett „magyar változat" egyebekben korrekt, szakmailag megbízható, helyenként invenciózus előadás. Utóbbi jelzőre leginkább Kentaur szolgál rá, aki részint változatosan szűkíti-tágítja a játéktér perspektíváit, részint az üres tér mögül szinte pillanatok alatt varázsol markánsan megépített, erőteljes atmoszférát sugárzó, mégis kicsit a valóság felett lebegő helyszíneket (börtönt például). Szakács Györgyi ruhái változatosak, s heterogén ízlést tükröznek; többnyire hatásosan utalnak a megidézett (néhány évtizeddel ezelőtti) korra. Tihanyi Ákos koreográfiája ugyan kevésbé eredeti, de biztonságosan oldja meg a feladat nem szokványos részét (stilizált mozdulatsorból kerekít futballmeccset), s ahol kell, lendületes, magával ragadó tud lenni. Szirtes Tamás biztos kézzel fogja össze a szerteágazó produkciót, koncentráltan mesélteti a történetet, nem látványosan, de határozottan alkalmazott rendezői eszközökkel pontosan jelöli ki a hangsúlyokat, s általában nem kívánja rendezői ötletekkel terhelni az előadást. Ahol mégis, ott vagy kissé túlmagyarázza, vagy hatásosan megemeli a játékot (ez persze ízlés kérdése is: magam a túlhangsúlyozott színszimbolikát feleslegesen didaktikusnak éreztem, a szentimentális zárlatot viszont helyénvalónak gondoltam).

A színészi alakítások némileg egyenetlenek, már ami a feladat prózai oldalát illeti, hiszen a – természetesen eltérő nehézségi fokú – vokális követelményeket az általam látott szereposztás valamennyi tagja magabiztosan abszolválta (ez és a produkció egyenletesen magas zenei színvonala nyilvánvalóan a zenei vezető, Kocsák Tibor érdeme is). A Maryt alakító Krassy Renáta főként hajlékonyan szép, a nehéz szólamnak kiválóan megfelelő hangjával tűnik ki – ehhez képest szövegmondása nemcsak erőtlen, de technikailag, prozódiailag is bizonytalan. Nagy Sándor viszont színészként is erőteljes: meggyőzően ábrázolja a jó szándékú, de befolyásolható, sodródó fiatalembert, elhiteti a börtönben történő átalakulást, s a szabadulást követő bosszú elkerülhetetlenségét is. Hangja nemcsak szép, de komoly kifejezőerővel bír; az ének nála mindig a szituációhoz, a sorok értelméhez kapcsolódik. Barát Attila György szuggesztíven erőteljes a fanatikus Thomas szerepében, s elfogadtatja azt is, hogy a megalkuvást nem ismerő terrorista álarca mögött puha gerincű áruló rejtőzik. Nyári Szilvia markáns, erőteljes karaktert rajzol Christine szerepéből, az eredetinél izgalmasabbra, érdesebbre faragva a figurát. Noha dal kevés jut neki, a musical legszebb, a korábbi nagy Webber-dalokra leginkább emlékeztető számát ő énekelheti el. Frank túl sok énekesi-színészi lehetőséget nem kínáló szerepéből Arany Tamás leginkább a morális-intellektuális fensőbbség hangjait szólaltatja meg. Kedves karakteralakítás Nagy Lóránté (Göndör) és a szerelmét alakító Balogh Annáé (Bernadette), míg Szente Vajk kicsit harsányabban karikírozza Daniel figuráját. Koltai János finom iróniával ábrázolt O’Donell atyája néha mintha valóban földöntúli bölcsességet sugározna. Túlélő, aki tudását majd egy új nemzedéknek adhatja át.

Az új nemzedék egy gyerekcsapat képében a darab végén meg is jelenik, kellően szentimentálissá téve a zárlatot. A túl direkt hatást Szirtes itt is biztos ízléssel kerüli, a magától (vagy talán a Gondviselés láthatatlan erejétől) megemelkedő labda képe adekvát a megjelenített szituációval. Isten országa (ahogy a dalok Észak-Írországot mindvégig nevezik) talán megszűnik a pokol országa lenni. Vagy mégsem.

Urbán Balázs

Forrás: http://www.szinhaz.hu/index.php?id=281&cid=10212